2009. január 22., csütörtök

Voltunk hangszerboltban

Ezúttal a nagyobbik, körúti Eldorádót néztük meg (nem a Westendben lévőt).
Főleg azért mentünk oda, mert sokat reméltünk egy bizonyos "fullfa" Samick akusztikus gitártól.

Sok gitárt ki is próbáltunk, tényleg alaposan végigjátszottuk a kínálat érdemesebb darabjait.
Nem voltunk nagyon precízek, inkább a gitárok "hangulatára" gyúrtunk, mert általában egyszerre játszottunk mindketten, és hangolni is csak nagyjából hangoltunk.

Mert ha nagyon precízek vagyunk, akkor kérünk hangolót, pontosan behangoljuk a hangszereket, hiszen ezeket úgy állítják be, hogy normál hangolásnál szépen szóljanak, meg nehogy a hamisság vagy hangmagasság-különbség becsapjon minket összehasonlításkor, illetve csak egyikünk játszik, a másikunk meg figyel, hogy milyen a hang.
Mi inkább élvezkedtünk és a mennyiségre mentünk rá, hogy sok hangszer megforduljon a kezünk alatt egy jó órás intenzív és fárasztó pöngetés során.

Samick "fullfa": hiába no, fából is lehet vacak hangszert készíteni. Felejtős. Egyszerűen nem szól jobban, mint a 100000Ft alatti laminált hangszerek.
Samick egyéb: viszont játszottam 1-2 olyan olcsó 30-35000Ft körüli gitárjukon, amik szerintem érték az árukat! Remek kezdőknek való gitárokat lehet köztük találni. Régebben ebben az ársávban a Marrisokat ajánlottam, de régóta nem találkoztam egy jó Marrissal sem, talán csak a gyenge szériák maradtak meg a boltokban, vagy az új szériák egyszerűen gyengébb minőségűek, nem tudom...
Walden: Ha már az olcsó gitároknál tartunk, ezek közt 50-60000Ft közti árával nekem ez volt a legszimpatikusabb hangszer. Ugyanakkor a boltos srác jelezte, hogy találkozott súlyosan gyári hibás Waldennel, ezért nem ajánlja.
Martin: Kellemes élmény volt egy belépő szintű (250000Ft felett) Martinon játszani. Nem szólt egyáltalán olyan jól, amilyen drága, de nagyon jó hangulata volt, jó érzés volt kézbe venni, megsimítani, megpendíteni.
Seagull: A Samick után talán ez volt a második gitár, amit kezembe fogtam. Az első érzésem az volt, hogy hopp, na ez hangszer! Milyen élettelien szól! Főleg a középtartományát éreztem erősnek, az alja sajnos üres volt. De nagyon kényelmes volt, dícsértem is, hogy milyen jól van beállítva, mire a boltos mondta, hogy az pont csúnyán elállítódott a hőmérséklet-változás miatt. Kopp! :) Emiatt kerültek nagyon közel a húrok a fogólaphoz, és már olyan könnyű volt rajta a játék, mint az elektromos gitáromon. Biztos ez tévesztett meg. De egyértelműen lejött nekem, hogy azért én ezt a fogólaphoz közeli húrbeállítást jobban preferálom a távolinál, szinte szélsőségesen. Még egy kis csörgést is elviselek talán... Amikor kézbe vettem a hangszert, direkt az elektronika nélkülit emeltem fel, de az elektronikás árcéduláját néztem, ami valami 180000Ft volt. A "mentes" viszont alig 80-90000Ft, ezt utólag vettem észre! Érdemes lehet több Seagull-t kipróbálni máshol.
Furch: Az elmaradhatatlan konklúzió. A Furch mindent visz. Nagyon eltalálták a legolcsóbb modeljüket, 112000Ft körüli árával, batár hangerejével, puritán, lakkozatlan külsejével teljesen uralja a mezőnyt. A nap kedvence egy 300000Ft-os Furch lett, ami ugyan nem volt olyan hangulatos megjelenésű, nem volt olyan kényelmes, nem volt olyan finom érzés hozzáérni, ám olyan kiegyenlített, kulturált hang jött ki belőle (az olcsóbb bunkó hangjához képest is), hogy bizony játszatta magát. Különösen akkor lopta magát a szívembe, amikor a 12. bund fölötti tartományt bevontam a szólózgatásba, mert ott is megmaradt az egységes hangerő, hangszín, hangkitartás.

Futottak még: Nem emlékszem mindenre, de volt valami R+K talán, használt Epiphone jó hanggal de játszhatatlan állapotban, nem olcsó Yamaha, olcsóbb Marrisok, Crafterek talán még Cort is a kezünk közt. Nem okoztak maradandó agykárosodást.

Bónusz: Mivel ez a bolt Samick disztribútor, a mindenféle Samick elektromosgitárok közt megtalálható két érdekes Telecaster hibrid. Ezek közül a Telecaster-LesPaul hibrid azonnal elnyerte viszolygásom, pedig nagyon szimpatikus volt külsőre. De gagyi volt, mint hangszer. Ellenben a hátul rendes humbuckerrel, középen (!) és nyaknál meg Danelectro Lipstick jellegű hangszedővel szerelt Telecaster forma gitárjuk nagyon ígéretesnek tűnik! Még menni fogok oda, kipróbálom kihangosítva is. Jó ötvözete lehet a stílusnak (hagyományos Tele forma), játszhatóságnak (okos hangszedő elrendezés, karcsúsíttott test, modernebb fej), egyéniségnek (merthogy ilyet más nem gyárt ám).
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék:

2009. január 21., szerda

Gitárdara

Ígértem, hogy írok még az engem ért zenei hatásokról.

Most technikai oldaláról fognám meg a gitározást. Sokáig egyáltalán nem mertem gitározni; az első húros hangszer, amivel megpróbálkoztam, a mandolin volt. Annak 8 húrja van, ám párba rendezve, tehát valójában 4x2. A gitár 6 húrjára úgy reagáltam, hogy "na nem, 5 ujjal hogy lehet 6 húron játszani?!" A 4 az elfogadható volt. Később a mandolin után már volt bátorságom az igazi gitárhoz is. Majd lett elektromos gitárom is, de nem használtam torzítót, egyszerűen lövésem nem volt arról, hogyan kell. Úgy játszottam rajta, mint egy akusztikus gitáron, maximum viszhang és kórus effektel szépítettem a hangokat.

Igazán akkor szerettem bele az gitározásba, amikor Eddie Van Halen 5150 koncertjét végignéztem VHS felvételen, majd fellelkesülve, életemben először veszettül betorzítottam a hangszeremet hátsó hangszedőn (amit egyébként sosem használtam). Innentől kezdve nem volt megállás. Mivel mindig lusta voltam, szükségem volt külső motívációra, és ezt általában mindenféle oktató- és koncertvideók formájában adagoltam magamba, ahol a gitárosok megőrültek a sebességért. Én is lelkesen próbáltam egyre gyorsabban játszani mindenféle érdekes "képleteket" a gitáron, és persze kerestem, hogy ki az, aki igazán a legjobb. Santana, EVH, Yngwie Malmsteen, Joe Satriani rock-metál oldalról, vagy éppen John McLaughlin, Al diMeola, Pat Metheny dzsessz-rock fúzió felől?
Akik aztán igazán fontosak lettek:

Steve Vai - Tudom, nagyon népszerű. De állítom, hogy kevesen értékelik igazán finom őrületeit, mindenki csak egy-egy menő szólóra emlékszik tőle (mint amilyet linkelek is alább). Pedig milyen észbontó dolgokat művelt Zappa keze alatt? Meg úgy általában a Zappa féle őrületekkel megfertőzött későbbi szóló anyagai is nagyon szórakoztatóak tudnak lenni! De maga a fazon, ahogy játszik, mint jelenség, egészen különleges. És ha lehámozzuk a "gázos", teátrális dolgait, marad sok humor és irónia.
Imádtam ezt a dalát. Ez pont a teátrális, ám nem humoros, nem érdekes dalok egyike; de én is áldozatul estem. Orgazmusjáték:
Fogantyús gitár, mi? ;-)

Paul Gilbert - Fura ember, mert vicces, humoros és egyszerre nagyon "gáz". Elképesztő gyors kéz, sok idiótaság, sok gagyi japános, mangás hangulat, nyál. Mégis, a kreativitása és "ártatlan, jóindulatú humora" emészthetővé teszi azt a sok hangot.
Hogy miért a következő dalt választottam? Először is a nem túl nyílvánvaló humor: egy Van Halen számként indul, aztán mégis Mr. Big dal lesz belőle. Mintha azt akarná mondani "hé, minden rockzene ugyanolyan", amivel magát karikírozza. Aztán meg "figyeldoda", mit játszik a refrénben, miközben énekel?!
(Zeneileg nem nagy szám ez a produkció, vannak sokkal jobb dolgai, bár cseppet sem tartom jó zeneszerzőnek.)

Tony MacAlpine - Nem kedvelem azt, ahogy ez a néger zongoraművész gitározik. Valahogy túl pontos, túl gépies nekem (a túl pontos és gépies játék csúcsa egyébként Vinnie Moore és John Petrucci, ezért ők be se kerülnek ebbe a kis blogba...) Amit szeretek benne az az, hogy olyan erős dzsessz-rock fúziót képes alkotni, ami a rock felől közelít a dzsessz irányába; emészthető, mégis izgalmas. Igény szerint neoklasszikus elemekkel fűszerezve. Minden albumára felzongorázik egy Chopin prelude-öt is, amit a lelkes gitármánok azonnal törölnek mp3 gyűjteményükből. Ahogy öregszik, elkezdett érdekes zenéket csinálni, gondolok itt a Planet X együttese némely hangulatfestményére.
Egy kellemes, nem elborult dalocska:

Joey Tafolla - Nem fair, hogy alig emlékszem már rá. Elő kéne vennem a muzsikáját. Valamelyik átlag-unalmas metálbanda gitárosa volt (Jag Panzer -- nem is rémlik...), majd szólókarrierrel próbálkozott, de nem lett igazán ismert. Pedig kimagaslóan muzikálisabb volt társainál, intelligens szólók, fiatalos lendület. Ennyi maradt meg az emlékeimben. 2 albumát is beszereztem, és az nagy szó, hogy nem csak 1-1 szólóját nézegettem rogyásig.
Nem dalt mutatok, hanem egy oktatóvideóból részletet. Jól látszik, hogy képes valahogy úgy szerkeszteni a szólóit, hogy érdekesek, mégis nagyon zeneiek. De semmi idiótaság, merészség, egyszerűen csak a jellegzetes stíluson belül jól játszik, érzéssel, okosan:
Ő is még muzikálisabbá vált, ahogy öregedett, de nem találok tőle frissebb anyagot.

George Lynch - Nehéz lesz róla bármit mondanom, mert valójában az ő játékát sem kedvelem, és az egyénisége sem  tudom, hogy szimpatikus-e, mármint jó fej, de valahogy mégis... buta? Akkor mit keres itt? Valami a jelenségben mégis megfogott, hogy furcsán, máshogy nyúl a gitárhoz, mint a többi gitáros, érdekes, lejátszhatatlan lefogásokat talál ki, amik valahogy nagyon nem adják magukat gitáron... emiatt jellegzetes is a hangzása. Hozzátartozik, hogy lövése nincs arról, hogy mit csinál, mi az, hogy dúr skála stb. (Fájdalmas volt végignézni egy oktatóvideóját.) Valamiért ezért is érdekes, hogy igazi blues mentalitással játszik, csak úgy intuitíven, közben mindenféle modális skálákat használ anélkül, hogy bármiről is tudna.
Találtam egy frisebb produkciót:
(Azért örülök annak, hogy nem régi anyag, mert 1990 körül egészen tipikusan divatos dolgokat toltak ezek a daraművészek, ami tényleg csak adott stílusjegyekkel ellátott sport volt. Most már nem divatból zenélnek, benőtt a fejük lágya, állítólag sokan elkezdtek zenélni is...)

Greg Howe - A tappingtechnikája nyűgözött le, és képes volt egész szép fúziós harmóniákat összehozni szólói alá. Jó volt kottáiból tanulni ezt-azt technikailag, aztán valahogy mégsem hallgattam a zenéit.
Kis funk-rock alapú rövid impró, semmi több, nem is érdemel itt többet:

Eric Johnson - Amikor épp nem nyálbluest játszik, akkor a finom hangszínek mestere. Nem a leggyorsabb kezű, de a az egyik legérzékibben játszó művész, aki írt néhány zseniális kompozíciót, pl. Manhattan. Linkelem is. Nekem ez a dal nagyon sokat jelentett, talán EVH után a következő óriási hatás volt (kronológiailag, nem fontosságban), mert általa esett le, hogy ha rá is lépek a torzítóra, meg rá is gyúrok a technikára, nem kell feltétlen metáldarákat játszani

Allan Holdsworth - Versenyben a dobogóért a leggyorsabb kezű gitáros műfajban. Emellett totálisan utánozhatatlan, elvont hangrendszert használ, ami valami dzsesszes dolog lenne, de már túl van azon, mégsem avantgarde. Eszembe jutnak az egészhangos skálák, a neoklasszikusok és szerialisták tonális rendszerei. Őt hallgatni különös élmény – sokszor igen fárasztó a szólólemezein. De az UK együttesben nagyon kellemes progresszív rockot is játszott egy album erejéig. Irány egy más világ:
(A dal csonkolt, a gitárra van kihegyezve.)

Shawn Lane - Ha muszáj volna győztest hirdetnem a gitárhang/másodperc versenyen, akkor őt hirdetném győztesnek. (És ha valaki most felhördül, hogy Michael Angelo Batio gyorsabb vagy bárki más, nem mondanám, hogy nincs igaza.) Félelmetes tálentum volt, már elhúnyt, és nem igazán kapta meg élete során az őt megillető elismerést. 
Stílusban nehéz eset, ő is valamiféle fúziós gyökerű mester, de zenei géniusza olyan helyzetekben villan meg igazán, amikor pl. tradícionálist megközelítő indiai zenét játszik indiai zenészekkel és Jonas Hellborg basszusgitáros barátjával. Allan Holdsworth nagy ihletforrás volt számára, ő sem idegenkedik a tritónusztól...
(direkt nem egy ultradarálós dalt választottam, és itt láthatjuk, hogy jó barátságban van a zongorával is...)

Buckethead - Hülye. Nagyon hülye. De pont ettől jó! Nem izgat, ahogy gitározik. De amit művel, az avantgarde-metál-komédiái mosolyt csalnak a szám szélére.

-- folytatás dukál --
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: ,

2009. január 10., szombat

azEmber

megtanulja Önmagáért csinálni a dolgokat
hogy egyszer valamit Másért is tehessen

látszat-lábszag-neuron-trip-hop
vagy valami hasonló
centripetális
zavartalan
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , ,
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)