do you skeep english?

i like you
like you are
me likes thou
though you are
just like me
so just like me
just me

Sok séma

Gondoltam egyet, megnéztem last.fm statisztikámat kicsit jobban. Pár év zenehallgatás alatt jó 500 előadótól hallgattam legalább 10 számnyi zenét. Ahogy elnézem mások statisztikái alapján (felszínesen összevetve), ezt csak a zene iránt komolyan érdeklődő, nyitott, folyton művelődő emberek mondhatják el magukról. Ez most nem önfényezés, inkább csak érdekes ebbe belegondolni, hogy van vagy 500 előadó, akitől hallgattam annyi zenét, hogy jó eséllyel tudok róluk valamit mondani. Ez mind a fejemben van, részemmé vált. Komoly mennyiség! Eszembe jut Mérő László írása a mémekről. Ha a sakkozás lenne a hobbim, akkor jó 500 mérkőzés vagy nyitás vagy mittudoménmi lenne a zenék helyett a fejemben...

Sajnos nincs adatom arról, hogy csak a last.fm adatbázisában mennyi zenész/produkció van. De több mint 100000 letölthető zeneművük van, ami azért sejteti, hogy sok tízezer lehet a nem letölthető művészek száma... mi ahhoz képest ez az 500?

rémdomén

a vargok meglehetősen eleresztik fülük mellett az
afféle aforizmákat, mint "tegyél még egyet bele",
vagy éppen "kettő mint száz, a csődör mégis csak
honnan"
ennek megfelelően javasolnék címeket a június 7-i
előadás keretéhez, acélcsavarjaihoz, mert aki
tiplizik, korán megy le a Nap, a mérleg másik
nyelén kosárban ül a léghajó, Anubisz pedig
bungee jumpingol

ez afféle elkényelmesedett házikolbász,
kissé zsírjában felejtett zoknicsücsök,
melynek deltájába kóros vizek gyülemlenek fel,
ha a sün nem hagyja betakarni, márpedig miért
hagyná kitakarni, ha egyszer, kétszer, háromszor
a szerencse áldozata lett már?
ilyet még Nile Rodgers sem tenne, pedig ő azért
tudja, hogy merre kaparjon gubót a sósivatagban
fennkölt én, de hát az mindig palacsintát süt,
tubusában egy tartály oxitocin, a természet
latolgatja, hogy mégis, mi fán teremjen,
ádám és éva és a szűcs esete a paradicsomi éjjelen
nem akarsz róla tudni
a sátán nem volt ott, így a móka kettejükre szakadt
a számok pedig csalók
"tegyél még egyet bele"
vagy éppen
"kettő mint száz"

a csődör mégis csak honnan

Variációk egy Nietzsche gondolatra

Hit: nem akarni tudni, mi az igazság.
Igazság: nem akarni tudni, mi a hit.
Hit: nem akarni tudni
Igazság: nem akarni hinni
Hit: akarni
Igazság: nem akarni
Hit:
Igazság: nem

a 80-as évek zenéje

Kezdek szépen behatolni ebbe a mémhalmazba, vagy ha úgy tetszik, egregorba (valahogy így hívták extrapszichológián az ilyen energoinformációs rendszereket, vagy miket)... ami a 80-as évek zenéje. Az utóbb időben behatóan tanulmányoztam főleg a szintipop és a nyálasabb újhullámos bandák zenéjét (új romantikusok).

Próbálom megérteni ezeket az embereket, hogy miért csináltak ilyen zenét. Fontos volt eljutni arra a szintre, hogy megértsem, hogy ezek egyáltalán "zenét" csinálnak.

Minden korban vannak ugyanis zenének álcázott arc nélkül "elsődleges termékek", amelyek éppen csak azért zenék, mert így találtak piaci rést. Lehetnének sampon, könyv, tévé, csokimikulás vagy városi terepjáró is. Amelyeket a gazdasági rendszer önmagáért termel, és olyan formába önt, amilyenbe éppen képes.

Ilyen zene mindig is volt. A 80-as években viszont nem az újhullám és szintipop képviselte ezt, mint azt én sokáig hittem. Hanem elsősorban a nagyhajú nevenincs pop-metálegyüttesek.

Az előtte lévő korszakhoz képest volt azért egy érdekes változás. Az agymosás fejlődése kitermelte azt a generációt, ahol már nem kellett menedzsereknek és producereknek annyira
leuralni a fiatalokat ahhoz, hogy a profit szolgálatába állítsák képességeiket. A fiatalok már maguktól csinálták ezt, és hitték, hogy ez jó.

A 80-as évek szinte minden szempontból hanyatlás volt a civilizációnk számára. A 60-70-es évek gazdasági fellendülést hozott, sok-sok társadalmi, kulturális eredményt. Az emberek lelkesek voltak és ezt tükrözte a valódi zene is. Naiv kísérletezés, szintetizálás...
Aztán felébredtek. Egyre többen, fokozatosan. És más erők is, amelyek lejtőre terelték a járgányt. Vagy a szakadék fölé tolták, ahogy tetszik. Ebben a korban az újhullámosok vitték tovább a lelkesedést, újítást, kísérletezést. Csakhogy ez nem a naiv kitárulkozás kísérletezése volt már, hanem az ostoba bezárulkozásé; azoké, akik nem hajlandók észrevenni azt, hogy zuhanunk, hanem hisznek a technokráciában "dehogy zuhanunk, repülünk, csak meghúzom ezt a két csavart itt, ni, és minden jó lesz". Nehéz haragudni ezekre a fiatalokra.
Bár volt egy óriási tábor, a kemény rockzenészek, a rohamosan egyre durvuló metál szcéna, akik tudtak rájuk haragudni. Mindenkire. Megérkezett a harag zenéje. Ők nem burokban nőttek fel,
mint az előbbiek, ők a hanyatlás kárvallottjai, a munkások gyerekei, a szenvedők, akik tiltakoztak, elkeseredetten kiabáltak.
Az őrült értelmiség pedig megkezdte a zene és a világ dekonstruálását...

A 60-70-es években minden zene előre mutatott, lendületben volt. A punkkal az emberek behúzták a féket, és onnantól a újhullámon kívül mindenki azt mondta: "hátra-hátra, rükverc!"
A 80-as évek újhullám és szintipop egyetlen erénye ez a negatív tulajdonsága, hogy ebben a korban az egyetlen előre mutató irányzat volt.
És ide tartozik még az elektronikus zene is, de annak ideje a 90-es években érkezik majd el...

***

Ez a kis bejegyzés nem valami agyongondolt komoly tanulmány. Ezért hiányos, részrehajló, és jogomban áll vállvonogatva megváltoztatni a véleményem bármikor. (Persze, ha komoly esszé lenne, akkor is jogomban állna...)