a 80-as évek zenéje

Kezdek szépen behatolni ebbe a mémhalmazba, vagy ha úgy tetszik, egregorba (valahogy így hívták extrapszichológián az ilyen energoinformációs rendszereket, vagy miket)... ami a 80-as évek zenéje. Az utóbb időben behatóan tanulmányoztam főleg a szintipop és a nyálasabb újhullámos bandák zenéjét (új romantikusok).

Próbálom megérteni ezeket az embereket, hogy miért csináltak ilyen zenét. Fontos volt eljutni arra a szintre, hogy megértsem, hogy ezek egyáltalán "zenét" csinálnak.

Minden korban vannak ugyanis zenének álcázott arc nélkül "elsődleges termékek", amelyek éppen csak azért zenék, mert így találtak piaci rést. Lehetnének sampon, könyv, tévé, csokimikulás vagy városi terepjáró is. Amelyeket a gazdasági rendszer önmagáért termel, és olyan formába önt, amilyenbe éppen képes.

Ilyen zene mindig is volt. A 80-as években viszont nem az újhullám és szintipop képviselte ezt, mint azt én sokáig hittem. Hanem elsősorban a nagyhajú nevenincs pop-metálegyüttesek.

Az előtte lévő korszakhoz képest volt azért egy érdekes változás. Az agymosás fejlődése kitermelte azt a generációt, ahol már nem kellett menedzsereknek és producereknek annyira
leuralni a fiatalokat ahhoz, hogy a profit szolgálatába állítsák képességeiket. A fiatalok már maguktól csinálták ezt, és hitték, hogy ez jó.

A 80-as évek szinte minden szempontból hanyatlás volt a civilizációnk számára. A 60-70-es évek gazdasági fellendülést hozott, sok-sok társadalmi, kulturális eredményt. Az emberek lelkesek voltak és ezt tükrözte a valódi zene is. Naiv kísérletezés, szintetizálás...
Aztán felébredtek. Egyre többen, fokozatosan. És más erők is, amelyek lejtőre terelték a járgányt. Vagy a szakadék fölé tolták, ahogy tetszik. Ebben a korban az újhullámosok vitték tovább a lelkesedést, újítást, kísérletezést. Csakhogy ez nem a naiv kitárulkozás kísérletezése volt már, hanem az ostoba bezárulkozásé; azoké, akik nem hajlandók észrevenni azt, hogy zuhanunk, hanem hisznek a technokráciában "dehogy zuhanunk, repülünk, csak meghúzom ezt a két csavart itt, ni, és minden jó lesz". Nehéz haragudni ezekre a fiatalokra.
Bár volt egy óriási tábor, a kemény rockzenészek, a rohamosan egyre durvuló metál szcéna, akik tudtak rájuk haragudni. Mindenkire. Megérkezett a harag zenéje. Ők nem burokban nőttek fel,
mint az előbbiek, ők a hanyatlás kárvallottjai, a munkások gyerekei, a szenvedők, akik tiltakoztak, elkeseredetten kiabáltak.
Az őrült értelmiség pedig megkezdte a zene és a világ dekonstruálását...

A 60-70-es években minden zene előre mutatott, lendületben volt. A punkkal az emberek behúzták a féket, és onnantól a újhullámon kívül mindenki azt mondta: "hátra-hátra, rükverc!"
A 80-as évek újhullám és szintipop egyetlen erénye ez a negatív tulajdonsága, hogy ebben a korban az egyetlen előre mutató irányzat volt.
És ide tartozik még az elektronikus zene is, de annak ideje a 90-es években érkezik majd el...

***

Ez a kis bejegyzés nem valami agyongondolt komoly tanulmány. Ezért hiányos, részrehajló, és jogomban áll vállvonogatva megváltoztatni a véleményem bármikor. (Persze, ha komoly esszé lenne, akkor is jogomban állna...)