Akik aztán igazán fontosak lettek:
Steve Vai - Tudom, nagyon népszerű. De állítom, hogy kevesen értékelik igazán finom őrületeit, mindenki csak egy-egy menő szólóra emlékszik tőle (mint amilyet linkelek is alább). Pedig milyen észbontó dolgokat művelt Zappa keze alatt? Meg úgy általában a Zappa féle őrületekkel megfertőzött későbbi szóló anyagai is nagyon szórakoztatóak tudnak lenni! De maga a fazon, ahogy játszik, mint jelenség, egészen különleges. És ha lehámozzuk a "gázos", teátrális dolgait, marad sok humor és irónia.
Imádtam ezt a dalát. Ez pont a teátrális, ám nem humoros, nem érdekes dalok egyike; de én is áldozatul estem. Orgazmusjáték:
Fogantyús gitár, mi? ;-)
Paul Gilbert - Fura ember, mert vicces, humoros és egyszerre nagyon "gáz". Elképesztő gyors kéz, sok idiótaság, sok gagyi japános, mangás hangulat, nyál. Mégis, a kreativitása és "ártatlan, jóindulatú humora" emészthetővé teszi azt a sok hangot.
Hogy miért a következő dalt választottam? Először is a nem túl nyílvánvaló humor: egy Van Halen számként indul, aztán mégis Mr. Big dal lesz belőle. Mintha azt akarná mondani "hé, minden rockzene ugyanolyan", amivel magát karikírozza. Aztán meg "figyeldoda", mit játszik a refrénben, miközben énekel?!
(Zeneileg nem nagy szám ez a produkció, vannak sokkal jobb dolgai, bár cseppet sem tartom jó zeneszerzőnek.)
Tony MacAlpine - Nem kedvelem azt, ahogy ez a néger zongoraművész gitározik. Valahogy túl pontos, túl gépies nekem (a túl pontos és gépies játék csúcsa egyébként Vinnie Moore és John Petrucci, ezért ők be se kerülnek ebbe a kis blogba...) Amit szeretek benne az az, hogy olyan erős dzsessz-rock fúziót képes alkotni, ami a rock felől közelít a dzsessz irányába; emészthető, mégis izgalmas. Igény szerint neoklasszikus elemekkel fűszerezve. Minden albumára felzongorázik egy Chopin prelude-öt is, amit a lelkes gitármánok azonnal törölnek mp3 gyűjteményükből. Ahogy öregszik, elkezdett érdekes zenéket csinálni, gondolok itt a Planet X együttese némely hangulatfestményére.
Egy kellemes, nem elborult dalocska:
Joey Tafolla - Nem fair, hogy alig emlékszem már rá. Elő kéne vennem a muzsikáját. Valamelyik átlag-unalmas metálbanda gitárosa volt (Jag Panzer -- nem is rémlik...), majd szólókarrierrel próbálkozott, de nem lett igazán ismert. Pedig kimagaslóan muzikálisabb volt társainál, intelligens szólók, fiatalos lendület. Ennyi maradt meg az emlékeimben. 2 albumát is beszereztem, és az nagy szó, hogy nem csak 1-1 szólóját nézegettem rogyásig.
Nem dalt mutatok, hanem egy oktatóvideóból részletet. Jól látszik, hogy képes valahogy úgy szerkeszteni a szólóit, hogy érdekesek, mégis nagyon zeneiek. De semmi idiótaság, merészség, egyszerűen csak a jellegzetes stíluson belül jól játszik, érzéssel, okosan:
Ő is még muzikálisabbá vált, ahogy öregedett, de nem találok tőle frissebb anyagot.
George Lynch - Nehéz lesz róla bármit mondanom, mert valójában az ő játékát sem kedvelem, és az egyénisége sem tudom, hogy szimpatikus-e, mármint jó fej, de valahogy mégis... buta? Akkor mit keres itt? Valami a jelenségben mégis megfogott, hogy furcsán, máshogy nyúl a gitárhoz, mint a többi gitáros, érdekes, lejátszhatatlan lefogásokat talál ki, amik valahogy nagyon nem adják magukat gitáron... emiatt jellegzetes is a hangzása. Hozzátartozik, hogy lövése nincs arról, hogy mit csinál, mi az, hogy dúr skála stb. (Fájdalmas volt végignézni egy oktatóvideóját.) Valamiért ezért is érdekes, hogy igazi blues mentalitással játszik, csak úgy intuitíven, közben mindenféle modális skálákat használ anélkül, hogy bármiről is tudna.
Találtam egy frisebb produkciót:
(Azért örülök annak, hogy nem régi anyag, mert 1990 körül egészen tipikusan divatos dolgokat toltak ezek a daraművészek, ami tényleg csak adott stílusjegyekkel ellátott sport volt. Most már nem divatból zenélnek, benőtt a fejük lágya, állítólag sokan elkezdtek zenélni is...)
Greg Howe - A tappingtechnikája nyűgözött le, és képes volt egész szép fúziós harmóniákat összehozni szólói alá. Jó volt kottáiból tanulni ezt-azt technikailag, aztán valahogy mégsem hallgattam a zenéit.
Kis funk-rock alapú rövid impró, semmi több, nem is érdemel itt többet:
Eric Johnson - Amikor épp nem nyálbluest játszik, akkor a finom hangszínek mestere. Nem a leggyorsabb kezű, de a az egyik legérzékibben játszó művész, aki írt néhány zseniális kompozíciót, pl. Manhattan. Linkelem is. Nekem ez a dal nagyon sokat jelentett, talán EVH után a következő óriási hatás volt (kronológiailag, nem fontosságban), mert általa esett le, hogy ha rá is lépek a torzítóra, meg rá is gyúrok a technikára, nem kell feltétlen metáldarákat játszani
Allan Holdsworth - Versenyben a dobogóért a leggyorsabb kezű gitáros műfajban. Emellett totálisan utánozhatatlan, elvont hangrendszert használ, ami valami dzsesszes dolog lenne, de már túl van azon, mégsem avantgarde. Eszembe jutnak az egészhangos skálák, a neoklasszikusok és szerialisták tonális rendszerei. Őt hallgatni különös élmény – sokszor igen fárasztó a szólólemezein. De az UK együttesben nagyon kellemes progresszív rockot is játszott egy album erejéig. Irány egy más világ:
(A dal csonkolt, a gitárra van kihegyezve.)
Shawn Lane - Ha muszáj volna győztest hirdetnem a gitárhang/másodperc versenyen, akkor őt hirdetném győztesnek. (És ha valaki most felhördül, hogy Michael Angelo Batio gyorsabb vagy bárki más, nem mondanám, hogy nincs igaza.) Félelmetes tálentum volt, már elhúnyt, és nem igazán kapta meg élete során az őt megillető elismerést.
Stílusban nehéz eset, ő is valamiféle fúziós gyökerű mester, de zenei géniusza olyan helyzetekben villan meg igazán, amikor pl. tradícionálist megközelítő indiai zenét játszik indiai zenészekkel és Jonas Hellborg basszusgitáros barátjával. Allan Holdsworth nagy ihletforrás volt számára, ő sem idegenkedik a tritónusztól...
(direkt nem egy ultradarálós dalt választottam, és itt láthatjuk, hogy jó barátságban van a zongorával is...)
Buckethead - Hülye. Nagyon hülye. De pont ettől jó! Nem izgat, ahogy gitározik. De amit művel, az avantgarde-metál-komédiái mosolyt csalnak a szám szélére.
-- folytatás dukál --
